2010. április 28., szerda

Miért rejtőzködünk?


Miért rejtőzködünk?

Nem értem, és egyre elfogadhatatlanabb számomra ez a jelenség. Nem vállaljuk gondolatainkat, nemzeti, politikai, és éppen vallási identitásunkat. Miként várhatjuk el, hogy akár a vallások, akár a politika tegyen értem, értünk bármit is, mint emberért, egyénért, és mint társadalomért, ha egyszer nem ismer minket, éppen ezért mi sem ismerjük őt, mi pedig nem ismerjük egymást.



Nem tudjuk egymásról mit, s hogyan gondolunk adott dologról.

Félve a rólunk szerzett ismerettel való visszaéléstől sünként begubózva a külvilágot kizárva, protokoll kapcsolatok mentén vegetálva.


Az önismeretet, nem lenne-e helyes , a másokkal való megismerkedés, és mások megismerése útján elkezdeni, és fokozatosan haladni, önvalónk felé, de már kialakult módszertannal, mások megismerése által. Végül is így segíthetnénk önmagunkat leginkább önmegismerésünk felé, hogy másoknak megengedjük, hogy megismerjen minket, így mindenki jól látja, hogy valódi életcélját akkor találhatja meg, ha olyan közösséggé válik másokkal, akik nem rejtőzködve, magányosan próbálnak valamiképpen életeben maradni, tulajdonképpen az ember szerves életterétől, társadalma többi tagjától, így elválasztva.

Igen, el kellene kezdeni az egymás között kialakított falakat lebontani. Mert a visszaéléstől való félelem, nyilván abból a sok hazugságból, hamis képből táplálkozik, amellyel próbálunk egymás elől elrejtőzni. Felépített egyéni protokoll-világokként jól láthatóan nem működik, hiszen a hazugságainkat egy idő után nem tudjuk kezelni. Egyre több dologról derül ki, hogy nem igaz, egyre jobban próbálunk rejtőzni ezért, félve a lelepleződéstől. De lássuk be, hogy leleplezni csak azt lehet, akinek van leleplezni valója.

Félelmeink tehát személyes devianciáinkra mutat? Amiről úgy gondoljuk, hogy azt mások úgy sem fogadnák el, nem tudva, hogy mindenkinek vannak olyan létrészei, amiről azt gondolja, hogy nem fogadná el társadalma?

És a maszkabál folytatódik?

Meddig?

Végtelenségig nyilván nem. Az élet, hazugságokkal csak korlátozottan terhelhető, ahogy egy pohárba is csak meghatározott mennyiségű víz fér, a többlet, a már nem tolerálható mennyiség kicsordul, nem fér bele több, lelepleződik, kiderülnek a határai. 

De hát nem éppen ez a cél? Hogy tisztában legyünk a határainkkal?

Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!


4 megjegyzés:

  1. Hát eltaláltam ide, köszönöm a segítséget :)

    Verset hoztam, másét...
    neten találtam, írta: Mower


    Le az álarcokkal

    Avarba fúlt az ösvény mely vezetett
    A sors nagyobbik fele még előttem áll
    Innentől nem fogja senki a kezemet
    Nincs tovább, vége, ez a halál.

    Mint egy sötét erdő, úgy borul fölém
    A gyökerek alkotnak szemfedelet
    Megváltó tűztől izzó vas üt belém
    Bukott angyalba égi jelet.

    Puha a föld, lépteim csendesek
    Nem hallom fülemben szívem zaját
    Mögöttem bőrszárnyú pillangók repdesnek
    Neszük elnyomja a föld moraját.

    Egy asszony lép elém, mutatja az utat
    Végtelen termek sorain át
    Látom, leple alatt valamit kutat
    Majd iszonyú maszk mögé rejti magát.

    Rám is ad egyet, a Gonosz tükörképét
    Mely rásimul arcomra, egy lesz vele
    Így megyünk tovább, követem léptét
    Egy lidérc-ragyogású terem fele.

    Utat nyit a tömeg, mely már odabent vár
    S a zárt ablakok mögül szól a zene,
    Az ezernyi ördögmaszk végtelen táncot jár
    Sátáni grimaszok tömkelege.

    Így forgok én is, s egy tükörben látom
    Hogy árnyékom elmarad lépteimtől
    S eltűnik lassan a Tükör-határon,
    Új mélység nyílik a legmélyebből.

    Megszédült fejem lüktet a maszk alatt,
    A mécsesek fénye a plafonig nő,
    Érces kondulás rázza meg a falat,
    S egy lángoló bronzharang tűnik elő.

    Megáll a vigalom, mindenki föltekint
    Mennyei hang mely a pokolból jő,
    És megkondul újra és újra és megint
    S én számolom...tizenegy...tizenkettő...

    Aztán csak a csend mely süketen tapogat,
    S jólesik betelni e néma zajokkal,
    Majd felkiált kísérőm, ki mutatta az utat
    "Éjfél van, Uraim, le az álarcokkal!"

    Zörögve mint őszi száraz falevelek,
    Lehullnak a maszkok, leomlik a vigyor,
    Arcomhoz emelem reszkető kezemet,
    Újra én nevetek, mint régen valamikor.

    S jő a bálkirálynő, vállán kecskeprémmel,
    Arcának szépségét elmossa a harag.
    Fekete szemében eltűnik az éjjel
    "Jó Uram, te is, mutasd meg magad!"

    "Félútján az éjnek eljött az ideje
    Örüljön ön is, és tartson velünk!
    Rémisztő maszkját nyugodtan vegye le
    Lám, mi már az ördög grimaszán nevetünk."

    "Királynőm, a maszkom a kezemben tartom.
    Most olyannak lát, milyennek születtem"
    S a rettenet visszfénye táncol minden arcon
    Szertefut a tömeg, ész nélkül, veszetten.

    Ott maradok magam, nép nélküli király,
    Egy valaki van csak ki a szemembe néz
    Hívogat a Tükör, síkja nem akadály
    Előttem árnyékom lassan ködbe vész.

    ~*~

    VálaszTörlés
  2. Na most itt meg kellene jelenni egy hozzászólásnak, ezen kívül. De hol van?

    VálaszTörlés
  3. Elvitte a cenzÚRa :)

    Hoztam én is egyet, lássuk ez látszódik-e.
    Lehet, hogy nem tartozik szorosan a bejegyzésbe, de nekem valamiért ezt juttatta az emlékezetembe:

    „A beszédnek eredetileg az volt a rendeltetése, hogy segítségével az ember , ha tökéletlenül is, de megtanulta közölni gondolatait és érzelmeit. Azáltal, hogy bizonyos szellemi állapotok kifejezésére önkényesen egyes hangokat és hangcsoportokat választott ki, az ember kifejlesztett magának egy kommunikációs módszert., amely azonban esetlenségével és durva elnagyoltságával a finom szellemi folyamatokat fölületes torokjelekké züllesztette le.

    Mégpedig egyre mélyebbre: az eredményt nem nehéz nyomon követni. Az emberiség minden szenvedését vissza lehet vezetni arra az egy tényre, hogy a Galaxis történetében Hari Seldont megelőzően senki, és utána is csak kevesen értették meg igazán egymást. Az egyén fojtogató, áthatolhatatlan ködfalak közé húzódott vissza, ahol rajta kívül senkit sem tűrt meg. Időnként el-elhangzott egy-egy elmosódó jeladás a szomszédos barlang mélyéről, amelyben egy másik emberi lény rejtőzött, s tapogatózni kezdtek egymás után. De mert nem ismerték egymást, és nem voltak képesek megérteni egymást, és nem mertek megbízni egymásban, és gyermekkoruktól kezdve érezték annak a teljes elszigeteltségnek minden borzalmát és kiszolgáltatottságát – ezért aztán minden egyes ember űzött vadként rettegett a másiktól, és kegyetlen ragadozóként üldözte a másikat.

    Évtízezredeken át taposta az ember lába a ragacsos ingoványt, amely magához alacsonyította a szellemét.

    Az ember ösztönösen tapogatózva kereste a kiutat a közönséges beszéd börtönéből. A szemantika, a szimbolikus logika, a pszichoanalízis, - mindmegannyi eszköz arra, hogy a beszédet tökéletesítse, vagy megkerülje.”

    /Isaac Asimov, Második Alapítvány/

    VálaszTörlés
  4. Érdekes, a napokban, éppen azon gondolkodtam, hogy egyáltalán miért van olyan sok szóra szükségünk, hogy kifejezzük magunkat, hogy valamit közvetítsünk egymás felé?

    Az egyik logika mentén oda jutok persze, hogy minél több a szó annál árnyaltabbak a önkifejezési lehetőségeink, de egy másik logika azt mondatja velem, hogy minél kevesebb a szó, annál gazdagabb tartalmú sokkal több dolog kifejezésére alkalmas.

    Talán a nagy szimbólumok, egy-egy jelecske a kereszt például olyan gazdag tartalommal bír, hogy 2000 éve nem tudtuk kimeríteni a sok szavas értelmezéseinkkel a benne rejlő lehetőségeket.

    Mi jó tehát? A sok vagy a kevés szó? És ha a kevesebb több?

    Egy másik vetülete a dolognek pedig éppen az, hogy ha az ember valóban képes kommunikálni a fizikai lehetőségeken túl, akkor szavakra egyáltalán nincs is szüksége, a gondolat intellektusból intelektusba transzportálódik mindazon érzelemvilággal együtt ami ahhoz a gondolatisághoz kötődik.

    A beszéd ilyen alapon egy utolsó mentsvára az embernek a hatékony kommunikációra?

    Valóban az ember mára elfeledett képpeségeinek pótlása lenne, tényleges degradációja annak a kapcsolat-minőségnek, amelyben az embernek lenni kellene a többi emberrel!

    VálaszTörlés