2010. április 29., csütörtök

Ha nem tennénk tepsibe a nyulat!



Addig jutottam, hogy vannak az ember életében az ő általános mindennapi dolgai, házastársa családja, ismerősei, rokonai és ebben a szűk környezetben sem vagyunk őszinték egymással. Ha ebben a körben hazugságokkal, kis füllentésekkel élünk, azt óhatatlanul is ki terjesztjük tágabb környezetünkre is.

Ilyen kis hazugságokra gondolok.

Volt apósomnak egy nyula. A lányom nagyon szerette, játszott vele mindig, etette gondozta, barátjaként kezelte nyaranként amikor a kishölgy let volt a mamáéknál vidéken. El telt a nyár, a gyerek hazajött, a nyúl meg a tepsibe került, mert megnőtt a nyáron rendesen. Legközelebb, megyünk látogatóba, a gyerek első kérdése: Hova lett a nyúl papa? Papa: Megszökött.

A gyerek siratja a nyulat, mindenki szomorú, nézünk a papára, Ő néz a gyerekre, látszik, hogy lelkiismeret furdalása van, és mi tudjuk, hogy miért, de nem áruljuk el, asszisztálunk a papa hazugságához, és még meg is magyarázzuk, hogy egyik etetéskor nyitva maradt véletlen a ketrece, mert tudod, hogy nehezen csukódott...

Már nem csak asszisztálunk a hazugsághoz, hanem el kezdtük építeni, tartva az Isteni elvet: Szaporodjatok, sokasodjatok, ami a hazugságra könnyen alkalmazható elv.

Bármikor beszélünk a gyerekkel már ügyelni kell arra, nehogy leleplezzük magunkat előtte, nehogy elveszítsük a bizalmát, mert aztán teljes joggal zárkózik be, és nem osztja meg velünk gondját baját. Hiszen: A múltkor is átvertük

Minden gyerek életében rengeteg ilyen eset van, és minden gyerekből felnőtt lesz, mi magunk.
Kérdés, hogy megteszünk-e mi is ilyeneket, illetve, ha már megtettük, képesek vagyunk-e revideálni, és ezt a hozzáállást megváltoztatni.
Azt hiszem, ha tudomásul vesszük és alázatot mutatunk önmagunk felé először, önmagunkkal szemben. Hogy igen ez így tűrhetetlen, Ha megértjük, hogy mi magunk miért hazudunk, és belátjuk, hogy semmi nem indokolja, vagy csak betartjuk a vállalásainkat, hogy ha már vállaltuk, hogy a gyereknek hoztunk egy nyulat, akkor megtartjuk a számára, és nem tesszük tepsibe, és nem kezdünk a hazugság diadalmenetébe? Hány nyulat teszünk tepsibe, egy életen át? És miről szól ma Magyarország? Tepsibe teszik a nyulainkat. Mindenki a környezetünkbe, a politikába, a vallásokba.

Ez a világ egy nyúlsütő verseny
Egy ilyen világban nem csoda, ha úgy élünk ahogy, és ha olyanok a politikusaink, vallási vezetőink amilyenek. Mit is várhatnánk egyebet?

Mert a kis hazugságainkat és a nagyokat is azzal magyarázzuk, hogy neki jó legyen, mármint annak akinek hazudtunk. Ne szomorkodjon, ne okozzunk neki fájdalmat. Csak neked akartunk jót... És a gyerek: Ha jót akartál volna, nem vágtad volna le a nyulamat! 

De az igazság az, hogy ha nem vágjuk le a nyulat, bele se kell kezdeni egy életen át tartó hazudozásba, és biztosan nem okozunk fájdalmat a másoknak. És nem veszítjük el a bizalmát, és vele a jó közösség meg marad.

Oda jutottam tehát, hogy félelmeink, legbelső forrása, az egyedülmaradástól való félelem?

Ahogy írtam ezt a történetet, közben döbbentem rá, hogy mennyire sok rétű, hogy mekkora szimbólum, ha ezt elkezdjük analizálni, hogy ki miért milyen hatással volt a másikra? Egy jól látható képet kapunk talán az egész társadalmunkat jellemző lelki és szellemi állapotról.


A bölcs alkot, de művét, nem birtokolja. cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült művét nem félti, s mert magának nem őrzi, el sem veszíti.

- Tao Te King -


Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!

2010. április 28., szerda

Miért rejtőzködünk?


Miért rejtőzködünk?

Nem értem, és egyre elfogadhatatlanabb számomra ez a jelenség. Nem vállaljuk gondolatainkat, nemzeti, politikai, és éppen vallási identitásunkat. Miként várhatjuk el, hogy akár a vallások, akár a politika tegyen értem, értünk bármit is, mint emberért, egyénért, és mint társadalomért, ha egyszer nem ismer minket, éppen ezért mi sem ismerjük őt, mi pedig nem ismerjük egymást.



Nem tudjuk egymásról mit, s hogyan gondolunk adott dologról.

Félve a rólunk szerzett ismerettel való visszaéléstől sünként begubózva a külvilágot kizárva, protokoll kapcsolatok mentén vegetálva.


Az önismeretet, nem lenne-e helyes , a másokkal való megismerkedés, és mások megismerése útján elkezdeni, és fokozatosan haladni, önvalónk felé, de már kialakult módszertannal, mások megismerése által. Végül is így segíthetnénk önmagunkat leginkább önmegismerésünk felé, hogy másoknak megengedjük, hogy megismerjen minket, így mindenki jól látja, hogy valódi életcélját akkor találhatja meg, ha olyan közösséggé válik másokkal, akik nem rejtőzködve, magányosan próbálnak valamiképpen életeben maradni, tulajdonképpen az ember szerves életterétől, társadalma többi tagjától, így elválasztva.

Igen, el kellene kezdeni az egymás között kialakított falakat lebontani. Mert a visszaéléstől való félelem, nyilván abból a sok hazugságból, hamis képből táplálkozik, amellyel próbálunk egymás elől elrejtőzni. Felépített egyéni protokoll-világokként jól láthatóan nem működik, hiszen a hazugságainkat egy idő után nem tudjuk kezelni. Egyre több dologról derül ki, hogy nem igaz, egyre jobban próbálunk rejtőzni ezért, félve a lelepleződéstől. De lássuk be, hogy leleplezni csak azt lehet, akinek van leleplezni valója.

Félelmeink tehát személyes devianciáinkra mutat? Amiről úgy gondoljuk, hogy azt mások úgy sem fogadnák el, nem tudva, hogy mindenkinek vannak olyan létrészei, amiről azt gondolja, hogy nem fogadná el társadalma?

És a maszkabál folytatódik?

Meddig?

Végtelenségig nyilván nem. Az élet, hazugságokkal csak korlátozottan terhelhető, ahogy egy pohárba is csak meghatározott mennyiségű víz fér, a többlet, a már nem tolerálható mennyiség kicsordul, nem fér bele több, lelepleződik, kiderülnek a határai. 

De hát nem éppen ez a cél? Hogy tisztában legyünk a határainkkal?

Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!


Na majd most



Sokszor indítottam már blogot, de egy pár bejegyzés után elakadt. Majd most utána kell néznem, hogy egyáltalán mi is a blogolás lényege?

Ember


Gondolattal zenélve lopom a napom,

Míg mások zenével harsogva ülnek a vonaton,

Nem látva merre halad a csoszogó utason,

A hála kába halála, sosem vette zokon,

A hallatlan hatással előre, a láthatatlanba haladó,

Hovatovább szökkenő, bökkenőmentesen csevegő,

Hevenyészett verseléssel zenésítve meg e perceket,

Melyeknek én vagyok el pazarlója.


Döbbenten esek le, mint fenegyerek egy kereszten zihálva,

Hálát nem várva, hörögve nézi a tudatlan társaság,

Ostoba bámészát.

 

ÓÓÓÓ Isten bocsáss meg nekik, hisz látod, mennyire nem értik,

Amit csinálok, hogy fájjon nekem ez,

Értük habzik véremtől e kereszt, vonaglón, megtűrni nem akar,

Hisz közünk egymáshoz nincsen, s néki nem adatik égi kincsembűl,

Hiába zokog a föld, nem kegyelmezek, embert kell hordozzon a hátán

Ki létét belé vájván öli meg azt, ki szülte saját porából,

 

Ember.

 

Mit tettél? Mit merészeltél? Honnan a bátorság, a gyilkos szándék?

Lepaktáltál, felrúgván, a szent-köteléket, hogy földanyád éltet téged,

S te e kegyetlen gyilkoláshoz asszisztálsz, magadat is kiirtva,

Semmi nem számít, még ha neved a könyvbe beírva sincsen, s nem is lesz!


Ha nem látszik a szövegszerkesztő doboz, a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez.