Kali Yuga

Holdviola " Akkor szép az erdő "

A megfoghatatlan

Érdekes világban élünk. Érdekes, sokféle létforma vesz körül minket, s a létformák állítólagos legfejlettebb struktúrája az ember. Az ember, aki szabadságát keresi egy lét-formában, amely szabadságról elhiszi, hogy formai korlátai között elérheti, megtalálhatja azt.

A tudományban létezik az entrópia fogalma, amely tisztázatlan körülmények között, tisztázatlan maradt. Nem tudnak vele mit kezdeni, de mégis egy olyan tényező, amellyel úgy számolnak, mint ami mindig növekszik.

Mi is az entrópia, és a tudomány miért nem tud vele semmit kezdeni, csak tudomásul-venni a létét.

Az entrópia az az energia, mely mindig növekszik, anélkül, hogy azt külső forrásból táplálnák. Az a teljességet magában hordozó formátlan, amorf, massza, amiből bármi lehet, tehát  potenciálok, a lehetőségek és viszonyok szabályok nélküli összessége, maga a káosz, maga  a teljesség. 

A semmiből való teremtődés tehát nem azt jelenti, hogy a semmiből, vagyis valamiből ami nem létezik, eleve abszurd elképzelés, jön létre, hanem a mindenség formátlanságából, tehát a semmiből, tehát nem egy tárgyiasult valamiből keletkezik, hanem a megnevezhetetlen semmiből. A semmi és a minden így azonos fogalmak, csak a minden a benne előforduló tárgyiasult dolgok összességét és azok viszonyait fejezi ki, míg a semmi a még nem tárgyiasult potenciálokat jellegtelen és viszonyok nélküli összességet.

A semmit és a valamit tehát nem lehet létező és nem létezőként felfogni, hanem sokkal inkább szabályos és szabálytalanként, forma és formátlanságként tudjuk értelmezni, és megérteni.

Az Isten tehát ebből adódóan, egy létforma (tehát nem lehet a mindenség kifejezője, hanem annak, mármint a mindenségnek, egy tárgyiasult, formába korlátozódott megjelenése. Egy lehetőség, ami a teljességben volt benne eleve, mint lehetőség), létrehozza maga körül azt a formai világot, amelyben maga létezni képes, majd tudat záródik embernek nevezett létformákba, ezzel is növelve az entrópiát a tapasztalások által, amely ennek köszönhetően újabb és újabb potenciálokkal rendelkezik.

A formátlanságot tehát a forma táplálja, mely időlegessége okán, újból és újból eliminálódik, majd egy más alkalommal más helyen, más körülmények között és másképpen strukturálódva, újból megjelenik.

A gondolat mely létrejön a semmiből, vagyis a lehetőségek tárházából előtérbe kerül, így teremti meg önmagát, majd fordul vissza a káoszba, melyet a dolgok halálaként megsemmisüléseként fogunk fel, pedig valójában, egy folyamatos átalakulásról van szó, hiszen nem tud meg semmisülni a valami, csak átalakulni tud, vissza tér a formátlan semmibe, majd egy más alkalommal más helyen újra valamilyen formába rendeződik.

Ezt nevezzük életnek, ezt nevezzük istennek, ezt nevezzük entrópiának. Valami aminek a létezésével számolunk, de nem tudjuk meghatározni azt.

Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!

Ha nem tennénk tepsibe a nyulat!

Addig jutottam, hogy vannak az ember életében az ő általános mindennapi dolgai, házastársa családja, ismerősei, rokonai és ebben a szűk környezetben sem vagyunk őszinték egymással. Ha ebben a körben hazugságokkal, kis füllentésekkel élünk, azt óhatatlanul is ki terjesztjük tágabb környezetünkre is.

Ilyen kis hazugságokra gondolok.

Volt apósomnak egy nyula. A lányom nagyon szerette, játszott vele mindig, etette gondozta, barátjaként kezelte nyaranként amikor a kishölgy let volt a mamáéknál vidéken. El telt a nyár, a gyerek hazajött, a nyúl meg a tepsibe került, mert megnőtt a nyáron rendesen. Legközelebb, megyünk látogatóba, a gyerek első kérdése: Hova lett a nyúl papa? Papa: Megszökött.

A gyerek siratja a nyulat, mindenki szomorú, nézünk a papára, Ő néz a gyerekre, látszik, hogy lelkiismeret furdalása van, és mi tudjuk, hogy miért, de nem áruljuk el, asszisztálunk a papa hazugságához, és még meg is magyarázzuk, hogy egyik etetéskor nyitva maradt véletlen a ketrece, mert tudod, hogy nehezen csukódott...

Már nem csak asszisztálunk a hazugsághoz, hanem el kezdtük építeni, tartva az Isteni elvet: Szaporodjatok, sokasodjatok, ami a hazugságra könnyen alkalmazható elv.

Bármikor beszélünk a gyerekkel már ügyelni kell arra, nehogy leleplezzük magunkat előtte, nehogy elveszítsük a bizalmát, mert aztán teljes joggal zárkózik be, és nem osztja meg velünk gondját baját. Hiszen: A múltkor is átvertük

Minden gyerek életében rengeteg ilyen eset van, és minden gyerekből felnőtt lesz, mi magunk.
Kérdés, hogy megteszünk-e mi is ilyeneket, illetve, ha már megtettük, képesek vagyunk-e revideálni, és ezt a hozzáállást megváltoztatni.
Azt hiszem, ha tudomásul vesszük és alázatot mutatunk önmagunk felé először, önmagunkkal szemben. Hogy igen ez így tűrhetetlen, Ha megértjük, hogy mi magunk miért hazudunk, és belátjuk, hogy semmi nem indokolja, vagy csak betartjuk a vállalásainkat, hogy ha már vállaltuk, hogy a gyereknek hoztunk egy nyulat, akkor megtartjuk a számára, és nem tesszük tepsibe, és nem kezdünk a hazugság diadalmenetébe? Hány nyulat teszünk tepsibe, egy életen át? És miről szól ma Magyarország? Tepsibe teszik a nyulainkat. Mindenki a környezetünkbe, a politikába, a vallásokba.

Ez a világ egy nyúlsütő verseny
Egy ilyen világban nem csoda, ha úgy élünk ahogy, és ha olyanok a politikusaink, vallási vezetőink amilyenek. Mit is várhatnánk egyebet?

Mert a kis hazugságainkat és a nagyokat is azzal magyarázzuk, hogy neki jó legyen, mármint annak akinek hazudtunk. Ne szomorkodjon, ne okozzunk neki fájdalmat. Csak neked akartunk jót... És a gyerek: Ha jót akartál volna, nem vágtad volna le a nyulamat! 

De az igazság az, hogy ha nem vágjuk le a nyulat, bele se kell kezdeni egy életen át tartó hazudozásba, és biztosan nem okozunk fájdalmat a másoknak. És nem veszítjük el a bizalmát, és vele a jó közösség meg marad.

Oda jutottam tehát, hogy félelmeink, legbelső forrása, az egyedülmaradástól való félelem?

Ahogy írtam ezt a történetet, közben döbbentem rá, hogy mennyire sok rétű, hogy mekkora szimbólum, ha ezt elkezdjük analizálni, hogy ki miért milyen hatással volt a másikra? Egy jól látható képet kapunk talán az egész társadalmunkat jellemző lelki és szellemi állapotról.


A bölcs alkot, de művét, nem birtokolja. cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült művét nem félti, s mert magának nem őrzi, el sem veszíti.

- Tao Te King -

Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!

Miért rejtőzködünk?

Miért rejtőzködünk?

Nem értem, és egyre elfogadhatatlanabb számomra ez a jelenség. Nem vállaljuk gondolatainkat, nemzeti, politikai, és éppen vallási identitásunkat. Miként várhatjuk el, hogy akár a vallások, akár a politika tegyen értem, értünk bármit is, mint emberért, egyénért, és mint társadalomért, ha egyszer nem ismer minket, éppen ezért mi sem ismerjük őt, mi pedig nem ismerjük egymást.

Nem tudjuk egymásról mit, s hogyan gondolunk adott dologról.

Félve a rólunk szerzett ismerettel való visszaéléstől sünként begubózva a külvilágot kizárva, protokoll kapcsolatok mentén vegetálva.

Az önismeretet, nem lenne-e helyes , a másokkal való megismerkedés, és mások megismerése útján elkezdeni, és fokozatosan haladni, önvalónk felé, de már kialakult módszertannal, mások megismerése által. Végül is így segíthetnénk önmagunkat leginkább önmegismerésünk felé, hogy másoknak megengedjük, hogy megismerjen minket, így mindenki jól látja, hogy valódi életcélját akkor találhatja meg, ha olyan közösséggé válik másokkal, akik nem rejtőzködve, magányosan próbálnak valamiképpen életeben maradni, tulajdonképpen az ember szerves életterétől, társadalma többi tagjától, így elválasztva.

Igen, el kellene kezdeni az egymás között kialakított falakat lebontani. Mert a visszaéléstől való félelem, nyilván abból a sok hazugságból, hamis képből táplálkozik, amellyel próbálunk egymás elől elrejtőzni. Felépített egyéni protokoll-világokként jól láthatóan nem működik, hiszen a hazugságainkat egy idő után nem tudjuk kezelni. Egyre több dologról derül ki, hogy nem igaz, egyre jobban próbálunk rejtőzni ezért, félve a lelepleződéstől. De lássuk be, hogy leleplezni csak azt lehet, akinek van leleplezni valója.

Félelmeink tehát személyes devianciáinkra mutat? Amiről úgy gondoljuk, hogy azt mások úgy sem fogadnák el, nem tudva, hogy mindenkinek vannak olyan létrészei, amiről azt gondolja, hogy nem fogadná el társadalma?

És a maszkabál folytatódik?

Meddig?

Végtelenségig nyilván nem. Az élet, hazugságokkal csak korlátozottan terhelhető, ahogy egy pohárba is csak meghatározott mennyiségű víz fér, a többlet, a már nem tolerálható mennyiség kicsordul, nem fér bele több, lelepleződik, kiderülnek a határai. 

De hát nem éppen ez a cél? Hogy tisztában legyünk a határainkkal?

Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!