Az igazság felszabadít

Nagy kérdés, hogy mi az igazság?

Amikor azt mondja Jézus, hogy az igazság felszabadít, akkor mire gondol, miféle igazságról beszél? És miféle szabadságról?

Legutóbbi családállítás alkalmával, felvillant valami kis fényszikra az igazságból számomra. Természetesen, mint minden, az igazság is individuális, személyre szabott, mindenki életének a maga igazsága mutatkozik meg, mindez persze egyetemes Isteni szabályrendszer részeként. Az individuum tehát addig személyes és egyéni, amíg nem sorakoztatjuk egy nagyobb egységbe, ahogyan a vese is emberré válik, ha a bőr felületét tekintjük az egész határ-mezsgyéjének.

Az igazság aligha érthető meg a lélek mozgásainak ismerete, élménye, tapasztalata nélkül.
A tudatunk ugyanis alaphelyzetben képtelen a léleknek alárendelni magát, miközben az életünket e lélek határozza meg.

Egészen téves elképzelés az, hogy a fizikai történéseinkből próbálunk a lélek mozgásaira, dinamikájára következtetni.

Materialista lélekbúvárkodás.

A lélek mozgásai megmutatják a valódi valóságot, amelyek alapján megérthető, hogy mi miért történik a fizikai világban.

Fordítva életképtelen elképzelés.

Az igazság akként tud felszabadítani, ha megismerjük, hogy egyáltalán mi, az igazság?

Azt mondja Isten: A hit tulajdoníttatik nékik igazságul... vagyis a hívek nem tudják, mi az igazság, de ha hisznek, azt úgy tekinti Isten, mintha tudnák.

Érdekes ez a tudatosság szempontjából is, hiszen felmerül a kérdés, hogy aki tudatos, az miben is az, miféle dolog a tudatosság, és miféle tudatosságnak van köze hithez, ami igazságul tulajdoníttatik a híveknek.

Mert az igazság szabadít fel, a hit alapja tehát az igazság kell, hogy legyen. Isten is azt mondja, hogy ha hisz az ember, az igazságul tulajdoníttatik. Jézus azt mondja: Én vagyok az igazság, az út és az élet.

Az igazság tehát út is és élet is. Vagyis az élet az maga az igazság.

Mit gondolunk mi életnek, és ahhoz képes mi az élet valósága? Mert nem a fizikai létezésünk az bizonyos, hiszen a fizikai hogylétünk önmagában teljességgel érthetetlen, már-már csoda számba megy, hiszen teljesen érthetetlen, hogy élettelenek tartott atomok, miként képesek fenntartani egy olyan bonyolult komplexumot, mint pl egy emberi test. És ha már valamiképpen sikerült, honnan való a tudat, és az mi célt szolgál?

Ha tehát sikerül kilépnünk a materialista gondolatvilágból, és nem a matéria működéseiből próbálunk a lélek dolgaira következtetni, akkor rájövünk, hogy nem tudjuk mi az igazság. Alapállapotunkban tehát az Isten szempontjából azért van leginkább szükségünk hitre, mert az tulajdoníttatik igazságul, vagyis a megmenekülésünk alapja és eszköze ily módon a hit.

Persze ez a kereszténység szempontjából van így.

Kérdés, hogy van-e mód arra, hogy megtudjuk az igazságot? Az igazságot, ami valójában a matéria világán kívül helyezkedik, amiről Isten is tudja, hogy nem tudjuk, és nincs is elvárása felénk ezzel kapcsolatban, annyi pusztán, hogy higgyünk, hiszen ez az egyetlennek látszó útja a megmenekülésünknek. A másik és nem tudom, hogy egyszerűbb, vagy éppen bonyolultabb útja, ha megismerjük a valódi igazságot, amely igazság felszabadítana bennünket, nyilvánvalóan az igazságtalanság a tudatlanság a hazugságok alól, amely hazugságvilágot az anyag-ember állít elő tudatlan, igazság nélküli, ezáltal hazug világában.

A gondolataink tehát nem vezethetnek minket semmilyen módon igazságra, hiszen a gondolkodás a fizikai test fennmaradásához nélkülözhetetlen. Igazságot ugya is nem találhatunk közte, mivel egy olyan világ történéseit dolgozzuk fel gondolkodás által, amely világról immáron tudjuk, hogy teljesen igazság nélküli.

A hazugságok átgondolása, nem válhat igazzá sehogy sem.
A tudatosság kérdése is felmerül, hogy akkor tulajdonképpen miben is vagyunk vagy nem vagyunk tudatosak?
Ha a matériához kötötten vagyunk tudatosak, akkor a hazugságvilág mélységeiben leszünk egyre tudatosabbak :)) sajnos ez látszik.

Ha azonban sikerül az igazságot megtudnunk, tehát megismerhetjük valamilyen módon a lélek mozgásait, akkor az igazság tudatosodik bennünk, így már tudatosságunk az Istenhez közelít minket, és bontja le rólunk a hazugság-világ rétegeit.

Úgy néz ki tehát, hogy a tudatosság egy tisztulási folyamat amiben nem magunkba gyűjtünk egyre több tudást, hanem a tudatlanság rétegeit hámozzuk le magunkról általa.

Az igazság sokféle módon megtudható, részben legalább is. Én a családfelállítást választottam erre a célra, bár a családfelállításnak nem az igazság felderítése az elsődleges célja, hanem, hogy a szeretet-rendek helyreálljanak, és a résztvevőknek nem feladatuk az igazságot megtudni egy adott klienssel kapcsolatban, de lehetőség van erre is.

Kérdés, hogy fel meri e vállalni valaki önnön valódi valóságát, önnön igazságát, ami az anyag-maszk hazugságvilága alatt próbál előtörni.

Családállítások során az látszik, hogy az igazság ismerete sokszor felfoghatatlan és elfogadhatatlan az ember számára, idő kell a feldolgozáshoz, de mégis elindul valami a családi lélekben ami a szükséges változást és a családi belső lelki rendet helyreállítja végül és elindulva az igazság megismerésének teljessége felé, egyre tudatosabbá válik az igazság, szembesülésünk vele pedig könnyebben feldolgozhatóvá és szokásunkká válik.

Ráeszmélni végül, hogy teljesen mindegy mi zajlik a fizikai világban, mert az egy teljes káosz, rendet tenni pedig nem lehet csak az igazság felszínre hozása által.

A rend alapja ugyan is jól látható, hogy az igazság egyedül, s amíg hazugságok világában gondolkodunk istenről, bizonyosan nem juthatunk el Isten valóságának megismeréséhez, tovább szaporíthatjuk értelmetlen és értéktelen ideáinkat róla, aminek nyilvánvalóan semmi kapcsolata Istennel vagy az igazsággal, vagy a szeretettel, mert e fogalmak az igazságban egyé válnak végül.

A megfoghatatlan

Érdekes világban élünk. Érdekes, sokféle létforma vesz körül minket, s a létformák állítólagos legfejlettebb struktúrája az ember. Az ember, aki szabadságát keresi egy lét-formában, amely szabadságról elhiszi, hogy formai korlátai között elérheti, megtalálhatja azt.

A tudományban létezik az entrópia fogalma, amely tisztázatlan körülmények között, tisztázatlan maradt. Nem tudnak vele mit kezdeni, de mégis egy olyan tényező, amellyel úgy számolnak, mint ami mindig növekszik.

Mi is az entrópia, és a tudomány miért nem tud vele semmit kezdeni, csak tudomásul-venni a létét.

Az entrópia az az energia, mely mindig növekszik, anélkül, hogy azt külső forrásból táplálnák. Az a teljességet magában hordozó formátlan, amorf, massza, amiből bármi lehet, tehát  potenciálok, a lehetőségek és viszonyok szabályok nélküli összessége, maga a káosz, maga  a teljesség. 

A semmiből való teremtődés tehát nem azt jelenti, hogy a semmiből, vagyis valamiből ami nem létezik, eleve abszurd elképzelés, jön létre, hanem a mindenség formátlanságából, tehát a semmiből, tehát nem egy tárgyiasult valamiből keletkezik, hanem a megnevezhetetlen semmiből. A semmi és a minden így azonos fogalmak, csak a minden a benne előforduló tárgyiasult dolgok összességét és azok viszonyait fejezi ki, míg a semmi a még nem tárgyiasult potenciálokat jellegtelen és viszonyok nélküli összességet.

A semmit és a valamit tehát nem lehet létező és nem létezőként felfogni, hanem sokkal inkább szabályos és szabálytalanként, forma és formátlanságként tudjuk értelmezni, és megérteni.

Az Isten tehát ebből adódóan, egy létforma (tehát nem lehet a mindenség kifejezője, hanem annak, mármint a mindenségnek, egy tárgyiasult, formába korlátozódott megjelenése. Egy lehetőség, ami a teljességben volt benne eleve, mint lehetőség), létrehozza maga körül azt a formai világot, amelyben maga létezni képes, majd tudat záródik embernek nevezett létformákba, ezzel is növelve az entrópiát a tapasztalások által, amely ennek köszönhetően újabb és újabb potenciálokkal rendelkezik.

A formátlanságot tehát a forma táplálja, mely időlegessége okán, újból és újból eliminálódik, majd egy más alkalommal más helyen, más körülmények között és másképpen strukturálódva, újból megjelenik.

A gondolat mely létrejön a semmiből, vagyis a lehetőségek tárházából előtérbe kerül, így teremti meg önmagát, majd fordul vissza a káoszba, melyet a dolgok halálaként megsemmisüléseként fogunk fel, pedig valójában, egy folyamatos átalakulásról van szó, hiszen nem tud meg semmisülni a valami, csak átalakulni tud, vissza tér a formátlan semmibe, majd egy más alkalommal más helyen újra valamilyen formába rendeződik.

Ezt nevezzük életnek, ezt nevezzük istennek, ezt nevezzük entrópiának. Valami aminek a létezésével számolunk, de nem tudjuk meghatározni azt.

Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!

Miért rejtőzködünk?

Miért rejtőzködünk?

Nem értem, és egyre elfogadhatatlanabb számomra ez a jelenség. Nem vállaljuk gondolatainkat, nemzeti, politikai, és éppen vallási identitásunkat. Miként várhatjuk el, hogy akár a vallások, akár a politika tegyen értem, értünk bármit is, mint emberért, egyénért, és mint társadalomért, ha egyszer nem ismer minket, éppen ezért mi sem ismerjük őt, mi pedig nem ismerjük egymást.

Nem tudjuk egymásról mit, s hogyan gondolunk adott dologról.

Félve a rólunk szerzett ismerettel való visszaéléstől sünként begubózva a külvilágot kizárva, protokoll kapcsolatok mentén vegetálva.

Az önismeretet, nem lenne-e helyes , a másokkal való megismerkedés, és mások megismerése útján elkezdeni, és fokozatosan haladni, önvalónk felé, de már kialakult módszertannal, mások megismerése által. Végül is így segíthetnénk önmagunkat leginkább önmegismerésünk felé, hogy másoknak megengedjük, hogy megismerjen minket, így mindenki jól látja, hogy valódi életcélját akkor találhatja meg, ha olyan közösséggé válik másokkal, akik nem rejtőzködve, magányosan próbálnak valamiképpen életeben maradni, tulajdonképpen az ember szerves életterétől, társadalma többi tagjától, így elválasztva.

Igen, el kellene kezdeni az egymás között kialakított falakat lebontani. Mert a visszaéléstől való félelem, nyilván abból a sok hazugságból, hamis képből táplálkozik, amellyel próbálunk egymás elől elrejtőzni. Felépített egyéni protokoll-világokként jól láthatóan nem működik, hiszen a hazugságainkat egy idő után nem tudjuk kezelni. Egyre több dologról derül ki, hogy nem igaz, egyre jobban próbálunk rejtőzni ezért, félve a lelepleződéstől. De lássuk be, hogy leleplezni csak azt lehet, akinek van leleplezni valója.

Félelmeink tehát személyes devianciáinkra mutat? Amiről úgy gondoljuk, hogy azt mások úgy sem fogadnák el, nem tudva, hogy mindenkinek vannak olyan létrészei, amiről azt gondolja, hogy nem fogadná el társadalma?

És a maszkabál folytatódik?

Meddig?

Végtelenségig nyilván nem. Az élet, hazugságokkal csak korlátozottan terhelhető, ahogy egy pohárba is csak meghatározott mennyiségű víz fér, a többlet, a már nem tolerálható mennyiség kicsordul, nem fér bele több, lelepleződik, kiderülnek a határai. 

De hát nem éppen ez a cél? Hogy tisztában legyünk a határainkkal?

Ha nem látszik a szövegszerkesztő ablak, akkor a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez!

Na majd most

Sokszor indítottam már blogot, de egy pár bejegyzés után elakadt. Majd most utána kell néznem, hogy egyáltalán mi is a blogolás lényege?

Ember

Gondolattal zenélve lopom a napom,

Míg mások zenével harsogva ülnek a vonaton,

Nem látva merre halad a csoszogó utason,

A hála kába halála, sosem vette zokon,

A hallatlan hatással előre, a láthatatlanba haladó,

Hovatovább szökkenő, bökkenőmentesen csevegő,

Hevenyészett verseléssel zenésítve meg e perceket,

Melyeknek én vagyok el pazarlója.

Döbbenten esek le, mint fenegyerek egy kereszten zihálva,

Hálát nem várva, hörögve nézi a tudatlan társaság,

Ostoba bámészát.

 

ÓÓÓÓ Isten bocsáss meg nekik, hisz látod, mennyire nem értik,

Amit csinálok, hogy fájjon nekem ez,

Értük habzik véremtől e kereszt, vonaglón, megtűrni nem akar,

Hisz közünk egymáshoz nincsen, s néki nem adatik égi kincsembűl,

Hiába zokog a föld, nem kegyelmezek, embert kell hordozzon a hátán

Ki létét belé vájván öli meg azt, ki szülte saját porából,

 

Ember.

 

Mit tettél? Mit merészeltél? Honnan a bátorság, a gyilkos szándék?

Lepaktáltál, felrúgván, a szent-köteléket, hogy földanyád éltet téged,

S te e kegyetlen gyilkoláshoz asszisztálsz, magadat is kiirtva,

Semmi nem számít, még ha neved a könyvbe beírva sincsen, s nem is lesz!

Ha nem látszik a szövegszerkesztő doboz, a megjegyzés feliratra kattintva, hozzá lehet szólni a cikkhez.